Chapter 4. - I need him

Szükségem van rá

Justin szemszöge

Hiába is ellenkeztem volna, nem tudtam. Tudtam, hogy nem szabad, hiszen illetlenség lett volna a menedzseremmel szemben, ráadásul végre volt okom újra látni Faithet. Valóban furcsán hangzik, hogy ennyire látni akarom. Igazából ezt még én sem tudom megmagyarázni. Érzem a belső késztetést, hogy a közelében legyek és megismerjem. Annyi mindent kérdezhettem volna tőle mikor találkoztunk, mégsem tettem és már bánom. Számomra teljesen furcsa, hogy a szimpla létével ennyire megfogott. Ritkán érdeklődöm egy lány iránt, de benne volt valami. Valami, ami elcsavarta fejem és arra késztet, hogy vele legyek. Hihetetlen, mi?

Hailey még semmit sem tud, aminek baromira örülök. Szinte minden percben az internetes portálokat néztem és szerencsére nagyon kevés helyre került fel a pletyka, miszerint megcsaltam Haileyt. Vagyis nem pletyka, mert tényleg megtörtént, de nem árulhatom el neki. Mármint, egyszer úgyis beavatom ebbe, de nem most.

Hosszú órákon keresztül nyomoztunk Ryannel és Fredóval Faith után, mivel nem tudtuk, hogy hol lakik pontosan. Vagyis semmit sem tudtunk róla, csak azt, hogy Faith Morgannek hívják. Azonban ez a csöppnyi információ is célra vezetett, ugyanis a Facebookon minden fent van: még ő is. Megbabonázva nézegettem a magáról feltöltött képeket, amiken boldogan mosolygott egy szőke lánnyal, aki nagy valószínűséggel a barátnője lehetett. Szerettem volna biztosra menni, ezért a biztonság kedvéért a szőke lány profilját is lecsekkoltam, így már megvan az ő telefonszáma is, ha esetleg Faithet nem érném utol.
- Tényleg szép a csaj. - veregette meg a vállam a kocsiban ülve Ryan, miközben a telefonom képernyőjét nézte ő is, amin éppen Faith egyik képe volt megnyitva. - Mégis mi van benne, ami ennyire elcsavarta a nagy Justin Bieber fejét? - poénkodott, de én legbelül igenis tudtam, hogy ez nem vicces, hiszen tényleg elvarázsolt. A gondolataim már órák óta csak felé kalandoznak és csakis arra tudok gondolni, hogy vajon hogy fogad, mikor meglát.
- Ne legyél féltékeny Ryan! - szólt oda a kormány mögül Fredó, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
- Idióták! - nevettem el magam, majd visszasüllyesztettem a telefonomat a zsebem mélyére.
Pár perc után Fredo lefékezett egy hatalmas, kertes ház előtt. Én is nagy házban lakom, mégis elképedten néztem fel az épületre. Ezek szerint Faith családjának is van mit a tejbe aprítania. Sokáig nézegettem a házat, ami odáig vezetett, hogy Ryan löködni kezdett.
- Na, nem akarsz bemenni, Rómeó? - hülyített már megint, mire játékosan nyakon csaptam és mosolyogva szálltam ki az autóból. Szerencsémre a barátaim nem jöttek utánam, aminek baromira örültem, mert egyedül akartam beszélni vele.
Félve lépkedtem a macskaköves úton, ami a ház bejárata felé vezetett. Végül felsétáltam a lépcsőn és megálltam az ajtó előtt. Biztosan be akarok oda menni? Segítségkérően pillantottam vissza a kocsiban várakozó barátaimra, akik nevetve mutogattak, hogy menjek már be. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Nagyot sóhajtottam, majd kopogtatni kezdtem az ajtón. Kínosan hosszú percek múlva sem nyílt az ajtó, de még csak válasz sem érkezett. Zavartan vakartam meg a tarkómat és megint kopogtam. Ha már egyszer itt vagyok, nem adhatom fel. Főleg nem Faithért. Látni akarom.
Végül a kilincs mocorogni kezdett és kattant a zár, mire a szívem szinte a torkomban dobogott az izgalomtól, azonban nem Faith nyitott ajtót.
- Na, lehet kifelé takarodni! - üvöltött egy középkorú nő, miközben heves mozdulatokkal mutogatott ki az ajtón. Karjával szinte már majdnem orrba vágott, azonban tudtam, hogy ez a mondat nem nekem szólt, hiszen nem is nézett rám. Akkor nem is azért nyitott ajtót, mert kopogtam?
- Öhm. - köszörültem meg a torkom, hogy észrevegyen. Úgy néz ki, hogy sikerült, de tekintete szikrákat szórt rám.
- Te meg ki a franc vagy és mit keresel itt? - kérdezte lekezelően, mire nem tudtam válaszolni. Vagyis tudtam volna, de inkább ki akartam maradni ebből a vitából, ami éppen kibontakozni készült előttem.
- Drágám! Nem küldheted el itthonról a lányunkat! - futott ki a házból egy férfi és átkarolta a mérges nőt, de ezzel csak még jobban feldühítette.
- Ez a semmirekellő nem az én lányom! - kiabált a verandán a hölgy, ami még engem is megrémisztett. Megint hátrapillantottam a barátaim biztató szavaiért, de még ők is ijedten nézték a jelenetet. Segítségkérően néztem Fredó barna szemeibe, de vállat vont, hiszen azt sem tudta, hogy mi folyik itt, ahogyan én sem.
- Akkor sem lakoltathatod ki innen! - érvelt a férfi. - Nincs hová mennie.
- De van. Az utcára mehet. Oda is való. - sziszegte a nő. Ejj, de kis aranyos.
- Faith Morgan itt lakik? - kérdeztem félénken, hiszen nem azért jöttem, hogy végignézzek egy családi drámát, hanem azért, hogy Faithtel beszéljek.
- Ettől a pillanattól kezdve már nem lakik itt. - nézett mélyen a szemembe a hölgy. - Ha miatta jöttél, el is mehetsz innen.
- Értem. - feleltem csalódottan, majd földre szegett tekintettel lépkedtem le lassan a lépcsőn, miközben a hajamba túrtam. Fogalmam sem volt arról, hogy Faith így él. Ilyen szülők mellett senki sem bírná sokáig. Lehet, hogy az apja próbálta védeni, de az anyja szinte képes lett volna lelőni Faithet, csakhogy ne legyen púp a hátán.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd éppen be akartam szállni, mikor egy barna hajzuhatag suhant el mellettem. Ismerős illata, amit szinte csíkként húzott maga után, egyből megcsapott. Kíváncsian hajoltam utána és meglepődve néztem, amint Faith elrohan a szülei elől.
- Srácok, menjetek vissza nélkülem. - mondtam Ryannek és Fredónak, majd nem törődve a válaszukkal és a minket körbevevő lesifotósokkal indultam el Faith után, miközben felhúztam a csuklyám a fejemre, hogy mégse ismerjenek fel. Nem szerettem volna keresztbe tenni senkinek, főleg nem neki.

Faith szemszöge

Fájt. Minden egyes szavuk fájt, amit a fejemhez vágtak. Sosem leszel elég jó, hogy méltó légy a Morgan névre. Semmirekellő vagy. Nem vagy a lányom! - ismétlődtek a fejemben a sértések, amik szíven ütöttek. Takarodj innen! - szinte minden egyszerre jutott az eszembe. Segítségre volt szükségem, de senki nem volt ott mellettem. Ezen már meg sem lepődök. Mindig is egyedül voltam a világgal szemben, de a jelenlegi helyzetem még inkább rontott mindenen. Csődtömeg vagyok. Egy szerencsétlen lány, aki a szülei nyakán élősködik. Egy lány, akit nem szeret senki...
Futottam. Megtörve rohantam Los Angeles utcáin a szüleim és a problémáim elől. Lehet, hogy nem ez lett volna a legjobb megoldás, de én mégis így döntöttem. Tudom, hogy rosszul cselekedtem, de ez tőlem teljesen megszokott. Hiszen mindig én szenvedek.
Fogalmam sincs, hogy hova keveredtem. Az egyik pillanatban még egyedül futottam a járdán, de most emberek százai vettek körbe. A belvárosba értem volna? Nem számít. Lelassítottam a tömegben és lihegve néztem a földet, miközben megpróbáltam állva maradni a tömegnyomorban. A bunkó emberek egyáltalán nem törődtek a törékeny termetemmel: teljes erőből jöttek nekem. A vállaim már fájtak a sok ütközéstől, ezért próbáltam minél előbb kikeveredni innen.
Fejemet hirtelen felkaptam egy ismerős hang hallatán. Faith! Újra hallottam. Mintha valaki a nevemet kiáltaná a tömegben. Nem tudom, miért, de félelemérzet kapott el abban a pillanatban és úgy éreztem, hogy muszáj elmenekülnöm. Hiába pillantgattam hátra, senki sem volt ismerős. Faith! Megint kiáltott. Szemeim egy csuklyás alakra tévedtek az emberek között. Félve ráztam meg a fejem és a lehető leggyorsabban próbáltam szabadulni jelenlegi helyzetemből.
És sikerült. Kikecmeregtem a csődületből és szabadon lélegeztem fel. Teljesen egyedül ácsorogtam egy szupermarket mögötti kis utcában. Csend volt, és ez az, ami nekem most kellett. Erőtlenül ültem le az utca kiemelkedő szélére, majd arcomat a tenyerembe temettem. Egy ideig megpróbáltam uralkodni az érzéseim felett, de ebből a csatából sem én kerültem ki győztesen. Meleg könnyeim az arcomon keresztül a tenyerembe folytak, majd végig a karomon, egészen a földig.
Eddig meg sem kottyantak anyám szavai, de az utóbbi napokban egyre durvább dolgokat vágott a fejemhez. Feleslegesnek éreztem magam. A szüleim gond nélkül kergettek el otthonról, a barátnőm teljesen megfeledkezett rólam és a barátom szerintem már azt sem tudja, hogy egyáltalán életben vagyok-e. Ha ezt így folytatom, kész roncs leszek. Bár lehet, hogy már az vagyok.
- Végre megvagy. - szólalt meg valaki mellettem. Felemeltem a tekintetemet az illetőre, aki aggódó pillantásokat vetett rám. Justin.
- Hát tessék. - töröltem le egy könnycseppet. - Nevess csak ki, amiért gyenge vagyok. Vagy rúgj belém te is. Végül is már hozzászoktam. - ráztam meg a fejem. Minden erőmet összeszedve próbáltam mutatni az erős oldalamat, de nem ment. Jelen pillanatban darabokra hullottam.
- Nem foglak kinevetni. - felelte, majd helyet foglalt mellettem. - Azt hittem, sosem érlek utol.
Tekintetemet a földre szegeztem, miközben végig azon voltam, hogy megnyugodjak. Elvégre nem kilátástalan a helyzet, hiszen maga Justin Bieber futott utánam. Bár tudnám, ez mit jelent.
- Minden oké? - kérdezte, mire a szemébe néztem és egyből levágta, hogy rohadtul szarul érzem magam. - Jó, ez hülye kérdés volt. - vigyorodott el magán, amin akaratlanul is elmosolyodtam.
- Mit kerestél nálunk? - kezdtem vizsgálni az aprócska kezeimet.
- Beszélni akartam veled. - válaszolta az arcomat fürkészve. - Aztán az anyád elküldött. De utánad jöttem.
- Miről akartál beszélni? - kérdeztem. Anyám hallatán próbáltam teljesen elkerülni ezt a témát, de tudom, hogy ezt Justin nem fogja annyiban hagyni.
- Az most nem lényeges. Inkább az a fontos, hogy mi van veled? - megint aggódó pillantást vetett rám. - Mármint. Nekem fogalmam sem volt, hogy így élsz. Ez borzalmas.
- Tudom. - mosolyodtam el kínomban. - Lassan tizenkét éve ezt csinálják. Levegőnek néznek, ha meg beleszólok a család életébe, ki akarnak tagadni. Hát, most sikerült nekik.
Nem tudom, hogy miért nyíltam meg ennyire egyszerűen Justinnak, hiszen még csak erőlködnie sem kellett. Talán csak azért, mert végre valakit érdekelt, hogy mi van velem, sőt még aggódott is értem. Bár nem lepődnék meg, ha csak megjátssza az egészet.
- Én... - nyelt egy nagyot az információk hallatán. - Sajnálom. - mondta, majd felállt.
Éreztem, hogy a szívemre megint hatalmas kő zuhant és ismét a vállaimra nehezedtek a problémáim. Nem akartam erről beszélni senkinek. Szánalmasnak tartottam magam mindenért.
Könnycsatornáim megint megeredtek és szipogva takartam el az arcom, hogy ne lásson sírni.
- Héééj! - vette észre rajtam, hogy megint bőgök, majd a felkaromnál fogva felhúzott a földről. Szemébe néztem, majd elfordítottam a fejemet és a könnyeimet kezdtem törölgetni. Justin karjai végül erősen ragadtak magához. Szorosan zárt ölelésébe, ami kimondhatatlanul jól esett tőle. Ellenkezés nélkül bújtam hozzá, miközben a bő pulóverét kezdtem markolászni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám és hogy sose engedjen el.
Minden búmat kiadva kezdtem sírni a mellkasához tapadva. Nem zavarta, hogy teljesen tönkre teszem a méregdrága pulcsiját, sőt csak még szorosabban ölelt. Egyenletes lélegzését hallgatva élveztem, amint a hajamat simogatva próbált megnyugtatni.
Bármennyire is elítéltem Justint, be kellett látnom, hogy igenis szükségem volt rá még akkor is, ha nem is ismerem őt igazán.

ÜDV NÉKTEK!

Rengetegen kértetek tőlem cserét, aminek baromira örülök és remélem, hogy senkit sem hagytam ki a listából!:) Emellett szeretném megköszönni nektek a kommenteket, nagyon jól estek. Mellesleg mi a véleményetek Justin és Faith karakteréről?
XoXo Melanie S.